Olvass bele te is!

 

 

5.

Tűz az arcomba a nap, folyik rólam a víz, nem kapok levegőt és nem mozdul a fejem. Jajnekem! Testsúlyom negyvenöt kilójából most negyven kiló csak a fejem, aúúú, a maradék öt pedig a bokám lesz! Uram atyám, mi történt itt, hány óra és egyáltalán hol vagyok??? Matatok a telóm után, persze lelököm a földre, széthullik, szitkolózok, mire Amy dugja be kócos fejét. Hunyorog, kicsit szürke a színe és elég akadozottan beszél.

-       Tizenegy óra elmúlt, már szóltam a többieknek, hogy kificamodott a bokád, ezért ma nem tudunk menni… Majd esetleg csatlakozunk este, ha akarod.

-       Hú, ez szuper! Nem tudok felkelni sem, nemhogy sétálgatni és okoskodni a csoporttal egész nap! Ügyesen leráztad a többieket! Nem nézel ki túl jól! Talán buliztál az este? – próbálok vicces lenni, de nevetni is fáj.

-       Nem vagyok jól, vissza is fekszem csak szólni akartam, hogy nem kell menni sehova! A lábad viszont szarul fest, lehet, hogy tényleg orvos lesz belőle… - kontráz.

-       Majd rendbe jön, ne aggódj, inkább aludjunk!

Fél egy, nem bírok tovább az ágyamban maradni, hatalmas fájdalmak közepette botorkálok ki a konyhába némi élelemért és vízért. Ez igen! Három és fél üveg bort nyakaltunk be az este, nem csoda, hogy csúnya másnap van! Lejegelem a bokám, rendet rakok és igyekszem összekaparni magam. Ha öt nap után így nézek ki, mi lesz velem három hét múlva? SMS vár Krisztitől:

„Tudom rossz egyedül és elég a pasikból de te nem vagy leszbi! Nem kell Amyvel csókolóznod! Fejezd be kérlek! Beszéljünk mindenképp!”

Mi van??? Próbálom visszaidézni az estét, de nem emlékszem ilyenekre, honnan veszi ezt ő éjjel háromkor?

Kutatok az előzmények között, mégis mi történhetett?! Látom már, írtam neki két óra körül, úgy a tizedik pohár borom után egy beszámolót:

„Ma váratlanul csókolóztunk eszméletlen volt! Azt hiszem beleszerettem amit nem hittem volna. Kell nekem! Gyönyörű! Kifordult a bokám is. Most borozunk és jól vagyok!”

Kriszta:  „??? Kivel???”

Válasz: „Amyvel a lakótársammal!” – és erre már nem reagált, legalábbis sokáig nem… Most már összeállt a kép!

Alig várom, hogy elmesélhessem Amynek, fojtogat a nevetés.

-       De ugye mi nem… szóval, soha nem ittam még és … hát nem tudom, hogy viselkedtem… nem emlékszem semmire… ne haragudj, én nem, én inkább a fiúkat kedvelem… - szabadkozik hulla sápadtan.

-       Ugyan már! Mi nem csináltunk semmit! Én a sráccal, tudod, amit este meséltem! – nyugtatom.

Még soha nem ivott? Szegénykém, ha ezt tudtam volna! Ahhoz képest egész jól bírta. Már amennyire rémlik. Igaz, kidőlt rendesen, de én sem jártam sokkal jobban.

Este még mindig dagadt bokával csatlakozunk egy órácskára csapatunkhoz, hogy lássák rendben vagyunk. Együtt vacsorázunk, mindent mi intézünk, cserébe a kihagyásért. A fejem még most is nehezebb, mint a testem, de tűrnöm kell. Az agyam teljes gőzzel dolgozik, a szemem nem enged látni mást csak egy gyönyörű kék szempárt. Már a mosolya sem rémlik, az arcára sem emlékszem, de a szeme belém égett, és bárhová nézek ott látom. Nehéz így koncentrálni, beszélgetni, vagy csak létezni. Újra szeretném látni! Addig nem megyek el innen, míg meg nem találom!

 

A következő három napban csak vegetálok, újra és újra lejátszok minden pillanatot, de kezdem azt hinni, meghibbanatam és csak képzeletem szüleménye az egész, semmi nyoma a tengerkék szemeknek. Pedig már hinni kezdtem a mesében, hogy megtörténhet, hogy lehet egy szenvedélyes hercegem… Romantikus, ábrándozó, kicsit naiv énemet nem tagadhatom.

 

 

6.

A mai témánk Rómeó és Júlia. Remek, már csak ez hiányzott sebzett szívemnek. Végigjárjuk a hozzájuk kapcsolódó helyszíneket. A Via delle Arche Scaligerin lakott a Montague család, egy gótikus épület Rómeó háza (Casa di Romeo), Júlia sírja, egy nagyon díszes üres koporsó, végül a Via Capellon, Júlia erkélyéhez próbálunk közelebb férkőzni, ami nem olyan egyszerű. Az emberek megszállottként szeretnék saját szemükkel látni Júlia szobrát és az erkélyt, felmenni, részesei lenni a történetnek, egy darabot elvenni belőle. Szegény Júlia keze és melle már fényesre van simogatva. Hihetetlen a katarzis, pedig az egész történet csak egy mese, az erkély is utólag lett a házra építve a turisták miatt… Ezt ott nem merem elmondani senkinek, mert tuti lincselés lenne a vége. Szóval, én megelégszem annyival, hogy kintről bekukucskálok az udvarra, ahol tényleg látni vélem Júliát és az ő híres erkélyét, de ennyi, nem akarok közelharcot vívni senkivel, azért, hogy közelebb mehessek. Várakozom inkább. Sokkal érdekesebbnek találom a kapualjban a falra irkált, ragasztott szerelmes üzeneteket. Milliónyi üzenet, nevek, dátumok, apró szivek kavalkádja.

Egy pillanatra mintha láttam volna valamit, néz felém egy pasi, hasonlít, de nem, nem ő az. Mégis görcsben a gyomrom, bizsereg minden idegszálam, kapkodom a fejem, mindenhol ott van, de még sincs sehol. Kezdek teljesen bekattanni.

Kisétálok az utcára, nem tudom megmondani mi hajt, de valami erre késztet.

„Rómeó vagyok, Júliámat keresem!” feliratot tart egy fickó maga előtt, mások hatalmas szivekkel mászkálnak. Hova csöppentem? Szeretem a történetüket, ki ne szeretné, de azért lássuk be, mégiscsak sok ez a felhajtás! Sodor a tömeg, pedig nem akarok menni sehova, lökdösnek, elsodornak. Furcsa érzés fog el, a feliratot tartó embert kutatom, de hiába nyújtogatom a nyakam nem látom jól, néha mintha elkapnám az arcát, de takarja a felirat és a rengeteg turista. Forgolódom, nézelődöm, már a csoportomat is keresnem kell.

Néhány olasz verődik össze körülöttem, és nem titkolva rólam beszélnek, rám mutogatnak. Micsoda egy bunkó társaság? Nyilván látják, hogy turista vagyok, de nem gondolják, hogy beszélhetem a nyelvüket, érthetem őket? Azaz, csak azt hiszem beszélem, mert ezek igen furcsa olaszt használnak, nem kis akcentussal, vagy inkább tájszólással. Talán déliek lehetnek, esetleg egyenesen sziciliaiak? Nem tudom, és nem is tettem semmit érte, hogy megtudjam. Mennék, de nem akarnak engedni Rómeót emlegetik, és hogy valaki keres valamit, meg Júlia nevét szajkózzák, vagy mit tudom én! Nézek rájuk, mint egy birka, mert nem értem, miért nem engednek tovább és mit akarnak tőlem. Úgy teszek, mintha nem értenék egy szót se olaszul, de ha jobban belegondolok, tényleg nem is értem. Lehet, hogy nem is olaszok?! Egy középkorú nő lép oda hozzám, majd a táblát tartó srác felé mutogat, és próbálja levenni a vállamról a hátizsákomat, amitől kicsit megrémülök. Rángatom vissza, ő húzza le, én tartom, ő nem enged. Magyaráz folyamatosan, ami most aztán egyálalán nem érdekel, csak a hátizsákomat szorítom, és közben igyekszem felmérni a menekülési utat. Hirtelen mozdulattal felém fordítja a zsákomat és rámutat egy kis táblára, ami a táskámon fityeg, rajta a felirat „JULIA”. Elönti a vér az arcomat, ismét remeg kezem-lábam, állok, mint egy rakás szerencsétlenség, mindenki engem bámul. Hogy került ez ide? „ROMEO” is felnéz táblája mögül, a tengerkék szemével és azzal a lehengerlően vadító mosolyával. Hát itt van, ő az, itt volt egész idő alatt, ezt éreztem a gyomromban. Nem tudok mozdulni, állok és bámulok egyenesen bele a kékségbe, miközben lassan közelít. Mennem kellene, de a lábam nem mozdul. Fölém magasodik, lassan hajol le hozzám és úgy csókól, mint a mesékben a herceg. Örömújjongás és taps körülöttünk, minket ünnepelnek, hisz Rómeó megtalálta Júliáját. Mosolyom nem túl természetes, zavarban vagyok és félek, Rómeóm ismét elszökik, vagy egyszerűen felébredek. Nagyon finoman, óvatosan megcsókolja a kezem, miközben egy pillanatra sem veszi le rólam a szemét, én se róla. Nem mozdulunk.

A bámészkodók lassan megunják, továbbállnak. Mint egy felvételt, kívülről látom magunkat, állunk a tömeg közepén szinte szoborként, miközben a tömeg pillanatról, pillanatra változik, mozog, sűrűsödik, ritkul.

Megsemmisültem a tengerkékjében, rabja lettem örökre. Képtelenség betelni vele.

-       Hanna indulunk! – hallom a távolból Amy hangját.

-       Az én Júliám! – suttogja bele a számba Rómeó, miközben újra lop egy csókot. Lassú, nagyon lassú mozdulatokkal távolodik, fogja a kezem amíg tudja.

Kérni akarom, hogy ne menjen, maradjon itt velem, de nem jön hang a torkomon, némán tűröm, ahogy újra itt hagy. Csak bambulok utána, nézem, ahogy beleolvad az utca forgatagába. Amy karja körülöttem, megölel, és próbál visszazökkenteni a valóságba. Vigyorog, mint a tök, és beszél folyamatosan, persze gőzöm sincs miről.

-       Amy, láttad te is? Itt volt vagy csak álmodtam? – félek, már nem tudok különbséget tenni valóság és képzelet között.

-       Naná, hogy láttam! Jaj, de nagyon jó pasi, és az a mosoly és azok a csodás szemek! – lelkendezik lakótársam, amibe teljesen belepirul.

Rómeó és Júlia napja véget ér, de mi lesz velünk? Mikor fogom újra látni? Nem akarok napokat várni, nem akarok egy percet sem várni, kell ez a pasi és kész! Meg kell találnom, meg fogom találni!

A rózsaszín köd teljesen belepte az eszemet és a szívemet egyaránt. Boldog vagyok, és már látom magunkat együtt megöregedni, rengeteg gyerekkel és még több unokával, boldogan élünk, amíg meg nem halunk, blablabla…

Délután irány az internet kávézó, be kell számolnom Krisztinek a fejelményekről. Hazafelé szinte szökdécselek, olyan jól érzem magam, és tudom, ez még sokkal jobb lesz. Cikáznak a gondolatok, szövődnek a tervek. Többé nem engedem el, nem, az nem jó, a pasik nem szeretik, ha fogságban tartjuk őket, el kell engedni, sőt úgy kell tenni, mintha nem is érdekelne igazán. És ha komolyan veszi az elutasítást, és nem látom többet?!? Nem, ez sem jó, adni is kell, meg nem is, két lépés előre, egy vissza. Igen, ez lesz a jó taktika!

Hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen jól alakulnak a dolgok. Természetesen mások ezt a féktelen örömöt kicsit korainak érzik, próbálnak a fellegekből lehúzni a földre. Tanárnőm arra kér, vigyázzak és ne dőljek be elsőre! A lányok egyfolytában azt kérdezgetik, hogy mit tudok róla, hogy hívják, hol lakik, mivel foglalkozik stb. stb… Csak irigykednek! Majd megtudok mindent, ha eljön az ideje.

Hosszan sétálok a folyóparton, álmodozom, ábrándozom. Észre sem veszem, ahogy elszaladt az idő, besötétedett teljesen.

Önfeledt mosolyomat viszem magammal mindenhova, és látom is az emberek reakcióit, ahogy visszamosolyognak, vagy szólnak pár kedves szót. Egy saroknyira a házunktól a kávézóhoz érve, arra gondoltam veszek két üveg jó hideg kólát, tudom Amy is szereti, és ettől még csak bajunk sem lehet. Hevesebben kezd verni a szívem, remeg a gyomrom, azt hiszem ez azt jelenti, hogy Rómeóm a közelben van.

 

Óvatosan nézek körbe, szívem a torkomban. Már látom is, iszogat, nevetgél, lépnék is oda hozzá, amikor arculcsapásként ér a látvány, hogy nincs egyedül, egy igen csinos lány a társasága. Bambán bámulok feléjük, még jó, hogy nem veszik észre… Na, akkor ennyit az örök boldogságról! A rózsaszín lufi kipukkadt! Ez most nagyon rosszul esik, rettentően fáj.

 

 

7.

Nehezen, de rendbe teszem a fejemben a dolgaimat, megpróbálom a lehetetlent: reálisan látni a helyzetemet, és aszerint cselekedni, azaz nem csinálni semmit. El kell fogadni, hogy a mesebeli herceg nem létezik, legalábbis nem ő az!

Nincs jó kedvem, nyilván, de ezt nem tudhatja meg senki. Teljes gőzzel a napi feladatra koncentrálok, igyekszem lekötni minden szabad gondolatomat. A nap végén Amy vásárolni megy én haza, elfáradtam, szeretnék lepihenni. A kapuban szerencsétlenkedem, mert valami elmeháborodott olyan jó fej volt, hogy kulcsra zárta a kaput. Van ugyan kulcsom, de még sohasem kellett, így próbálgatom, melyikkel jutok végre be a házba. Egyik sem nyitja az ajtót, már másodjára próbálom végig az összeset. Valaki segítséget ajánl közvetlen közelről, szinte érzem a testét a hátamon, amtől megrémülök, és kiborul a táskám.

-       Köszi, boldogulok! – fintorgok és anyanyelvemen szitkozódom, de úgy rendesen.

-       Nem úgy látom, engedd, hogy segítsek!

-       Mondom, nem kell! – emelem a hangom és fordulok az illető felé, hogy nyomatékosítsam, egyedül is megoldom.

Egy mellkasnak ütközöm, isteni illat, széles vállak, borostás áll, érzéki száj - amin picit elidőzök -, szépen ívelt orr, és a kék szemek. Levegőt is elfelejtek venni, olyan rettenetesen kívánom, annyira szeretném megcsókolni, megérinteni, de ha nem hajol le, nem érem el. Pipiskedni próbálok, csak óvatosan, nehogy észrevegye, természetesen elveszítem az egyensúlyomat és hogy, hogy nem neki dőlök. Nem csinál semmit, a fenébe, ez nem jött be! Tiszta ciki!

-       Bocsi, csak megbotlottam! – nyögöm lányos zavaromban.

A mellkasára teszem a kezem, hogy visszaegyenesedhessek. Nem sietek, lassan érintem meg, kicsit simítok rajta, szinte érezem a bőrét a vékony póló alatt, körbeleng az illata, amit igyekszem magamba szívni, miközben az orrom már a nyakát éri, de nem tudom abbahagyni. Érezni akarom, kívánom minden porcikámmal, minden idegszálammal, és ha most nem csókol meg, én itt belehalok! Lassan veszi a levegőt, mélyen beszívja, tűri, ahogy tapizom. Kihasználom a helyzetem, végigpuszilgatom a nyakát jobbról balra, majd vissza. Közben titokban felpillantok rá, csukva a szeme, látom, élvezi a kis nőcsábász. Eljátszom ezt újra, mert mitagadás, én is rettentően élvezem. Megemeli az állam, és végre lehajol hozzám, de nem csókol, vár. Én viszont már nem várok tovább, elkapom a tarkóját, és úgy esek a szajának, mint éhező a kajának. Ahogy magához szorít határozottan, érzem, nem csak én kívánom őt. Levegő után kapkodva, próbálunk lenyugodni, időt nyerni.

-       Megőrjítesz, ha most… szedjük össze a cuccaidat… mert ha nem, én… - zihálja a fülembe.

-       Jó, oké, persze! – szedegetem össze magam és a holmimat.

Gyorsan végzünk, a kaput is sikerül kinyitni, szinte elsőre. Nem nézünk egymásra, csak úgy álldogálunk pár pillanatig, kínos a csend.

-       Jó éjszakát Júliám! – homlokon csókol, megfordul és már megy is.

-       Feljössz? – kérdezem olyan szenvedélyesen, ahogy a filmekbe szokták, vagy legalábbis úgy próbálom kérdezni.

Visszanéz, csak a fejével válaszol, hogy nem. Szívás! Mégsem voltam elég szenvedélyes… Szemeiben ott a vágy, mint izzó parázs, hosszan nézzük egymást, mindketten ugyanúgy akarjuk, de most még nem. Mosolyog, viszonzom a mosolyt, jó éjszakát kívánok, és becsukom a kaput. Sokáig álldogálok a sötétben, szorítom a kilincset, itt az illata az orromon, a bőrömön, nem akarok egyedül lenni, érezni szeretném mindig…

 

-       A rohadt életbe! Én barom! – mondom ki hangosan, amit gondolok, félek, elszalasztottam a lehetőséget. Nem voltam elég határozott.

 

 

8.

Tuti vigyorogva aludtam át az éjszakát, mert olyan ráncos a fejem, hogy Yoda sima arcú tininek néz ki mellettem, ez egészen biztos. Természetesen a szépséges idegennel álmodtam, ami még dob egyet a hangulatomon, pedig így is röpködöm. Az sem zavar, hogy elfogyott a kávé, pedig én kávé nélkül semmire sem vagyok hajlandó, sem képes. De most kit érdekel, amikor van új doppingom!

Amy elrohant kávézni, ő képtelen volt észhez térni másképp. Vigyorogva indulok útnak. Hihetetlen nyugalom és izgalom keveredik bennem, amitől határozottnak érzem magam, tele vagyok önbizalommal. Igaz, negyedjére kellett visszafordulnom, mert mindig otthon maradt valami. Mégiscsak hiányzik az a kávé…

Kilépek a kapunk, a nap olyan erővel tűz a képembe, hogy kifolyik a szemem, nem látok semmit – a napszemüvegem is otthon maradt, de már marad is, nem megyek vissza még egyszer, az tuti! Hunyorogva, csak lassan lépkedek, szokni próbálom a fényt. Végre egy kis árnyék, kinyithatom a szemem, aztán inkább becsukom újra, majd kinyitom ismét, de ugynaz a kép fogad. A szép szemű idegen az árnyékom oka, hatalmas vigyorral és egy pohár kávéval. Ez túl szép, hogy igaz legyen! 

-       Kávé, nekem? Honnan tudtad? – hitetlenkedem.

-       Láttam a lányt, a lakótársadat, hogy csukott szemmel ment a kávézóba! – mosolyog elégedetten.

-       Csupa meglepetés vagy! – hörpintem fel az életmentő nedűt.

-       Neked mindent – suttogja vigyorogva a fülembe.

-       Óóóó! Kérlek, ne gyere ilyen közel, mert félek, megerőszakollak! – hajolok közelebb, hogy érezhessem imádott illatát.

Leveszi a szemüvegét, hogy még jobban ingereljen gyönyörű szemeivel, csókol újra és újra. Már nem uralom a testem, nincsenek lábaim, csak szárnyalok, úgy simulok hozzá, mintha a teste része lennék, érzem a szíve dobogását, az izmai feszülését, tudom ugyanúgy szenved, ahogy én. Mennem kell, muszáj!

-       Nem futok el, ha megtámadnál! – szikrázik a szeme, ahogy ezt mondja. - De most indulj, mert elkésel! – kapom a homlok puszikat búcsúzóul.

Kések. Nem sokat, csak annyit, hogy a busz pont elment, ami elvitt volna minket a Garda-tóhoz. Várnunk kell fél órát a következőig. Boldogságom határtalan, jókedvem elronthatatlan. Százszor kérek bocsánatot mindenkitől, meghívom a csapatot egy fagyira, így senki sem bánja a félóra kiesést.

Sötétedik, mire hazaérünk, hullafáradtan vonszoljuk magunkat át a városon, kaját kéne venni, de nincs erőnk, majd holnap. Amy hirtelen könyökkel oldalba vág, megingok, majd nekicsapódom a falnak. A fejem koppan, a vállam sajog, Amy könnyei potyognak a nevetéstől.

-       Örülök, hogy ilyen jól szórakozól, de máskor szólj, ha valami bajod van velem! – már nevetek én is.

-       Ott a pasid! – bök belém újra, és szemével mutatja az irányt.

-       Hú, anyám, ez a pasi maga a csoda! – suttogom Amynek, aki viháncolva bólogat.

-       Maradj nyugodtan, én felmegyek. Vagy sétálgassak még? – kérdi cinkosan.

-       Menj, megyek majd én is, hulla vagyok.

-       Már aggódtam, hol voltál? – kapom a kérdést csók helyett.

-       Neked is szép estét! A csodálatos Garda-tónál voltunk, most értünk vissza. És nagyon örülök neked! – csimpaszkodom a nyakába, hogy végre megcsókolhassam, hiszen erre vártam egész nap.

-       Hiányoztál! – ezt nyomatékosítva úgy szorít, alig kapok levegőt, de kinek kell a levegő!?

Röviden mesélem el a reggeli késésemet és a napomat. Annál részletesebben áradozok a Garda-tóról. Azt mindenki tudja, hogy Olaszország legnagyobb tava, de ő is meglepődött azon, hogy az utolsó jégkorszakban képződött. Az Alpok lábánál fekszik, hosszúkás formájú, háromszázhetven négyzetkilométer területű, így több régió élvezheti partjait, vizét. Ha körbe akarnánk sétálni a tavat, nem kevesebb, mint 158,4 kilométert kellene megtennünk. Természetesen hercegem megígéri, hogy egyszer elvisz sétálni egy nagyot, csak azért, hogy lecsekkoljuk, jól mondtam-e fel a leckét.

Hátulról karol, én hozzá dőlve, simogat a langyos szellő és a tudat, hogy itt van velem. A folyóparton állva behunyom a szemem, és azt kívánom, ez a pillanat ne múljon el soha. Érzem tenyerét a bőrömön, borostáját az arcomon. Csak élvezzük a pillanatot, csendben, nem kellenek a szavak, most nem.

Hosszú a búcsúzkodás, egyikünk sem akar menni. Végül elindul, de minden harmadik lépés után visszanéz, majd eltűnik a sötétben.

 

 

 

9.

-       Ó! A fenébe! Még mindig nincs kávé! – csörömpöl Amy idegesen, majd csapódik az ajtó.

-       Szép jó reggelt! – kiáltok utána, de ezt már nyilván nem hallja.

Igen, a kávé nekem is hiányzik, de öltöznöm kell. Éppen elkészülök, az ajtó csukódásból hallom, lakótársam visszatért. Reménykedve, lépek hozzá, hátha hozott kávét. Egyetlen, már üres kávéspohár a kezében, de ő legalább elégedett.

-       Rám nem gondoltál? – adok hangot a csalódottságomnak.

-       Nem! Nem is gondolkodtam! Te majd kapsz kávét attól a férfiistentől! – mondja kényeskedve és közben repked a kezével.

-       Úgy legyen! – nyugtázom, közben megakad szemem az öltözékén. - Amy, te pizsamában mentél le kávézni? – szakadok a röhögéstől.

-       Miért? Nem szép a pizsim? – táncolva fordul néhányat. -  Mondom, hogy nem gondolkodtam! - kuncogja.

Ez a csaj nem semmi! Mennyit változott az elmúlt két hétben. A mindig mogorva, feketében járó, magának való lány, mára egy humoros, jókedvű, jólelkű, vagány csaj. Hiányozni fog.

-       És íme! Maga a férfiisten! – bohóckodva tárja ki Amy előttem a kaput. Vihogunk.

És tényleg ott áll Ő, a napsütésben, a tökéletes testével, a mégtökéletesebb arcával és a leggyönyörűbb szempárral, amit ember valaha látott.

Amy színe azonnal vörösre változik, majd egy biccentéssel elillan.

-       Örömmel látom a jókedvet, ezek szerint már kávéztál?

-       Nem, sajnos nem – kuncogok és elveszem tőle a kávémat.

-       Ugye nem rajtam nevettetek? – rácolja a homlokát.

-       Neeem, dehogy! Csak Amy férfiistennek hív! – árulom el hirtelen, fülig érő szájjal.

-       Ó, hát ez igazán hízelgő! – pironkodik Rómeóm.

Nahát, mégiscsak hús-vér ember, zavarba tud jönni, a szívtipró macsó. Ezt nem gondoltam volna…

-       Később látlak! – búcsúzom, nem akarok késni.

-       Abba biztos lehetsz! – nyomja a csókot.

Nagy a vidámság az asztalnál, egy jól összeszokott bulis társaság. Nyolc lány, plusz a tanárnőnk, vagyis kilenc csaj. Három francia, kettő magyar, egy svájci, egy belga és egy angol. Senki meg nem mondaná, hogy ennyiféle nemzetből vagyunk. Alig két hét alatt, úgy csiszolódtunk össze, mint a homokszemek. Jó velük, azt hiszem megszerettem mindenkit, de Amyt különösen. Ezen morfondírozok, és nézem őket, kizárom a külvilágot, rájuk koncentrálok, hogy mit is kaptam tőlük e rövid idő alatt. Pörgetem vissza a filmet az eddigi élményekről, mosolyogva élem át ismételten. Látom, hogy hirtelen valami megzavarja őket, mindenki elvörösödik, még a tanárnő is, és zavarodottan mosolyog. Gondolataim mélyéről igyekszem felfelé, hogy halljak is, ne csak lássak. Virágok, mindenki kezében egy szál virág, szagolgatják, nézegetik. Ismerős test, ismerős mozgás. Az én pasim adogatja a virágokat a csajoknak! Hééé, azért ez mégiscsak túlzás! Tényleg megszerettem őket, de nem osztozom a páromon! Timea, a tanárnőm már rákvörös, miközben Rómeóm neki duruzsol. Hahó! Én is itt vagyok! Állok is fel, mert még mindig nem értem a szitut.

-       Ez? Mi ez? – kérdem, nem túl értelmesen, de csak ennyire futotta hirtelen.

-       Csak elnézést kértem a hölgyektől a tegnapi kellemetlenségért, hiszen én tartottalak fel – kacsint rám.

-       Óh! Hát, ez igazán kedves, de én már kárpótoltam mindenkit tegnap, kaptak fagyit! Semmi szükség ezekre, és nem kell elkényeztetni őket! –  mutatom a virágokat és mérgelődöm, mert féltékenység gyötör.

-       Mondom én, hogy ő maga a férfiisten! – hallom, ahogy Amy súgja a többieknek.

Hirtelen büszkeség önt el, és elégedetten zsebelem be az irigykedő pillantásokat. Szívesen rá is vetődnék, már csak, hogy mindenkinek világos legyen, kié is ez a tökéletes hím, de visszafogom magam. Azt akarom, ő vesse rám magát, hogy bizonyítsa, én kellek neki, senki más.

Vörösrózsát kapok, kicsit nyálasnak érzem az egészet, de zavarba hoz, és nagyon tetszik a helyzet. Ez is megteszi, most azért mégiscsak étteremben vagyunk, itt nem tehet magáévá! Gyengéd, rövidke csókot kapok, majd elköszön és elmegy. Meg-megáll visszanéz, de gyorsan nyeli el a tömeg.

Tankként rohannak le a lányok, mindenki tudni akar mindent. Csak óvatosan és picit avatom be őket, bár átgondolva, még nincs is mit mesélni, pedig olyan, mintha már évek óta összetartoznánk.

Sietek haza, tudom, ott vár. Amy vállalja a bevásárlást, így tényleg rohanhatok. Sehol senki. Biztos túl hamar érkeztem, várok. Várok és várok. Nem tudom, mit tegyek, rosszérzés kerülget. Mi van, ha valami történt vele? Sohasem fogom megtudni, nekem senki sem szólna. Egyáltalán hol keressem? Hidegzuhanyként ér a felismerés, hogy nem tudok róla semmit, de semmit. Még csak az átkozott nevét sem. Sétálok fel-alá, de nincs maradásom, mennem kell, valahogy meg kell őt találnom! Indulok, nyakamba veszem a várost. - Majd kérdezősködöm, valaki csak tud valamit?! – Egyre szorít a szívem, nagyon félek, hogy nem látom többé…

És akkor, a pizzázó teraszán ott ül ő és az a lány, igen, ugyanaz a lány van vele, aki a múltkor is, ez biztos. Barátnője van vagy felesége??? Lever a víz a gondolattól.

Egy pillanat alatt elfogy a levegőm, a gyomrom borsószemnyire zsugorodik, a szívem dobogásától megsüketülök, a gombóc marja a torkomat, nem tudok mozdulni. A lány megfogja a kezét, úgy beszél hozzá. Nem idegenek, ők összetartoznak, én csak egy kaland vagyok, egy kilengés, egy kis szórakozás.

 

Megindulnak a könnyeim, és ezzel együtt a lábaim is engedelmeskednek, visszafordulok, és szinte sprintelek, két pillanat alatt már a lakásban vagyok, és csak zokogok, zokogok, zokogok. Amy hullasápadtan lép be a nyitva hagyott ajtón, mert már a folyosón hallotta a zokogásom. Óvatosan közelít, alaposan körbenéz, aztán igyekszik kihúzni belőlem, hogy mi történt. 

 

 

10.

Pár percet talán sikerült aludnom, ami nyilván nem látszik, annál inkább feltűnő, hogy a szemem helyén csak egy csík van és némi duzzanat. Az orrom szinte sebes, totál piros, a hajamról most inkább ne is mondjunk semmit. Nem is érdekel, semmi kedvem azzal foglalkozni, hogyan nézek ki. Persze mindenki tudni fogja, hogy miért. Feldobom a napszemüveget már a lakásban, így legalább nem látom magam a tükörben.

A rohadt kapu megint zárva van! Nincs nálam kulcs.

-       Dögölj meg! – rúgok bele a kapuba, majd ütöm teljes erőből, és csak ütöm és ütöm.

Fáj a kezem, a lábam, megszakadt a szívem, és bezártam magam a lépcsőházba. Szép kis nap! Nem tudok kimenni, de visssza a lakásba sem, mert az a kurva kulcs benn maradt! Összetörve rogyok a lábtörlőre. Ott sajnálom magam, amikor nyílik az ajtó, Amy nyújtja ki a kulcsomat szó nélkül.

-       Kösz! – motyogom.

Végre kiszabadulok, hatalmas levegőt veszek, és indulnék, ha tudnék. Rómeó és a hihetetlen mosolya állja utamat. Nem akarok ránézni sem, csak engedjen menni, menni tőle minél messzebb.

-       Szép jó reggelt! – próbálja elkapni a tekintetem.

-       Mit szeretnél? – vágom hozzá gorombán a kérdést.

Meglepettségét álcázva újra mosolyog, majd kitárja karját.

-       Szeretnélek bemutatni Ginának, edzőm és jóbarátom menyasszonyának, aki már nagyon kíváncsi volt rád! – mondja őszinte büszkeséggel.

A lány, akivel láttam, igen, ő az. Itt áll előttem teljes életnagyságban. Legalább három méter magas, tökéletes gazella testére úgy simul a mini ruha, mintha ráöntötték volna. Melle kereksége és mérete is szembetűnő, hosszú izmos combjáról ne is beszéljünk! Fekete hajzuhatag, hatalmas, erősen sminkelt fekete szemek, enyhén rúzsozott, vastag, érzéki száj, a ruhához passzoló táska és magassarkú, megspékelve némi feltűnő, de hozzáillő kiegészítőkkel.

Erőtlenül nyujtom a kezem, de ő csak bámul rám fintrogva, mintha valami szörnyűséget látna.

Lesütöm a szemem, megalázó a helyzet. Közben végignézek magamon. Smink nélkül, bedagadt csík szemek, pirosra dörzsölt orr, kiszáradt száj, hajam egy csomóban befőttes gumival összefogva a fejem tetején, régi egyszerű póló, cicanadrág, és az otthoni kopott papucsom, ami véletlenül a lábamon maradt. Szuper! Mosolyognék kínomban a nyomoromon, de ezekután félek, nehogy egy sonkadarab lógjon a fogamon, bár azt már eszre se venné senki…. Csodálatos látvány! Igazán remekül nézek ki! Szeretnék most azonnal eltűnni innen! Segítség!

Amy vágódik ki a kapun, egyenesen felénk tart, közénk lép. Kedvesen, de határozottan közli a csajjal, hogy húzzon innen, mert nem vagyok jól, nehéz éjszakám volt, majd Rómeóra olyan megvető pillantást tesz, hogy szinte megsajnálom.

A szépséges Gina durcásan, feltartott orral eltipeg. Rómeóból megkönnyebbült nevetés tör fel, és se szó se beszéd, megcsókol. Feledtet velem mindent, még azt is hogy, milyen szánalmasan nézek ki.

-       Mi történt? Beteg vagy? – aggodalmaskodik.

-       Igen! És szeretném, ha meggyógyulna, minél előbb, ezért hagyd békén! – böki oda lakótársam.

-       Amy, köszi, megoldom, nem az van, amit…

-       Mégis mi a fene folyik itt? – folytja belém a szót a férfiisten.

-       Semmi baj, mindjárt elmagyarázom, csak nyugodjunk meg! – szólok rájuk, mielőtt kisbarátnőm nyitná a száját.

Amy rosszalló pillantását alig tudom elviselni, de tekintetemmel próbálok üzenni, hogy tényleg minden oké, ura vagyok a helyzetnek. Indul, de megjegyzi, hogy öt percet kapok, aztán visszajön értem.

Gyorsan vázolom Rómeónak az estét, nagy hangsúlyt fektetve arra, hogy mennyire aggódtam, és mennyire nem tudok róla túrót sem. És aztán az a csaj, és fogta a kezét satöbbisatöbbi…

Szemeiben a rémületen keresztül, a meghatottság, a büszkeség, a szégyen és az öröm váltogatja egymást. Nem tud szóhoz jutni, csak bámul rám a tengerkék szemével. Nem is kell mondania semmit, hiszen látok benne mindent.

Itt állunk, két idegen, mégis szinte jobban ismerjük egymást, mint saját magunkat. Tudom, mire gondol, tudja, mi jár a fejemben… Csak részletek hiányoznak, csupán adatok, nevek, helyek, dátumok… Jelentéktelen információ halom. Amíg rendben mennek a dolgok, nincs is rájuk szükség, de ha bekúszik közénk a kétség, a félelem, rögtön tudni akarjuk, azonnal fontossá válik. Pedig, nem a neve, lakcíme, pénze, származása kell az ismeretséghez, hanem maga az ember.

Ismerem őt, beengedett engem olyan helyekre, ahová valószínűleg kevesek jutnak, kinyíltam felé, vakon bízom benne, közel engedtem, nagyon közel, pedig még a nevét sem tudom. Röhejes és érdekes.

Ma Amy nevű bástya vesz körül, mindent hárítva, mindenkit kirekesztve. Megkönnyebbülés és hála lengi át a napom, köszönhető határozott és kitartó lakótársamnak. Együtt töltjük az estét is, lent a folyóparton beszéljük ki a történteket, rengeteg kérdés és még több nevetés közepette. Amy ma már teljesen felszabadult, nincsenek gátak, falak körülötte, nagyon jó ember és őszinte, néha talán kicsit naív, de zsenge kora miatt ez természetes. Amivel hatalmas meglepetést okoz, az a remek humorérzéke, a legváratlanabb pillanatokba képes bedobni egy humorbonbont, és minden feldobott labdát csuklóból csap le.

Kriszti folyamatosan kapja a beszámolókat, teljes lázban ég, akar tudni minden apró részletet. Ma is írok neki.

„Buongiorno Amica!

Ezúttal rövid leszek, nincs sok időm és nem is történt túl sok említésre méltó dolog az utóbbi napokban, azon kívül, hogy rettentően szerelmes vagyok és úgy érzem megtaláltam a nagy Őt Rómeóm személyében. Vagy ezt említettem már? J

Minden reggel és minden este együtt vagyunk egy kicsit, néha még napközben is összefutunk itt-ott. De ez mindig meglepi. Annyira természetesen megy minden, mintha ezer éve egy pár lennénk…

Még nem, nem volt semmi több, nincs szex, csak a vágyak. Tudom, hülye vagyok és gyáva nyúl - nem kell minden alkalommal leírnod -, de az együtt töltött órák tökéletesek így is. Tényleg!

Jó, oké, bevallom, szétvet az ideg, hogy csak toporgunk, de türelmesnek kell lennem, félek, elcseszem, ha siettetem. Még azt gondolja, hogy egy gyorsan kapható könnyűvérű szuka vagyok! Hát nem! Várok! Türelmesen! :0

A rohadt életbe! Belepusztulok!!!! Vergődök mint a partra vetett hal!!!

Mennem kell, idő van, vár a szerelmem!

Otthon minden oké egyébként? Remélem igen, csókoltatom a többieket is! J

Ui.: Ne féltékenykedj és ne veszekedj Mátéval! Ha már nem érdekel, hagyd inkább, de ez a kutya-macska kapcsolat nem jó, ennek semmi értelme!

Pusssz!”

Az esti randiról picit kések, de semmi gond. Sétálgatunk, beszélgetünk, hol érzékien, hol vadállat módjára esünk egymásnak, már tényleg nagyon nehéz türelmesnek lenni. Néha teljesen elveszem ezekben a gondolatokban, ő kiszúrja.

-       Látom, hogy nagyon kattogsz, nyugi, van időnk! – mondja ezt halál nyugodtan, és tényleg elhiszem, van időnk, hogy mocskosul ráérünk, pedig telnek a napok, a hetek és nekem mindjárt haza kell mennem.

 

-       Nincs időnk, egyáltalán nincs! – bújok hozzá, minden pillanatot ki akarok élvezni.

 

 

11.

Reggel együtt kávézunk, szokás szerint. A fekete hosszúhajú pincérnőről eszembe jut Gina baby. Rá is kérdezek, mert a múltkor nem varrtuk el ezt a szálat rendesen.

-       Antonio barátom menyasszonya volt, illetve még hivatalosan együtt vannak, de valójában már nem. Láttam a csajon, hogy nem megbízható, hogy csak kihasználja Tonit, de ezt hiába mondogattam, bizonygattam. Próbára akartam tenni, és Antonio beleegyezésével találkozgattam vele párszor, mintha véletlen futnánk össze – meséli.

-       Besétált a csapdába? Ugye nem erőszakokoskodott veled?

-       Próbálkozott. Dühítette, hogy én nem akarom őt, pedig ő mindenkinek kell…. Ne is beszéljünk róla, arra sem méltó. Csak a barátomat sajnálom, önzetlenül elhalmozta, vakon bízott benne, majdnem feleségül vette, most meg elvisz mindent.

-       Azt hittem a te barátnőd, vagy a feleséged, amikor együtt láttalak vele - árulom el.

-       Ez még viccnek is rossz! Ki nem állhatom az ilyen típusú nőket! – kéri ki magának.

Délután hamarabb végzünk, belépek a kávézóba, ránézek a levelekre, úgy sincs most semmi dolgom. Egy új levelem érkezett, nahát, vajon ki írhatott?! Nem más mint Kriszta:

„Amica!

Mi van veled, nem ismerek rád? Komolyan ropit törögettek esténként, vagy sálat kötögettek? Megkérdezted már a Hatalmas Rómeódat, hogy esetleg a fiúkat szereti-e? Nehogy megszívd! Tudom, mindig akartál egy meleg barátot, de ez azért mégiscsak túlzás. Szedd már össze magad és mondd neki, hogy vágjon a falhoz és csináljon meg rendesen! Ne kelljen odamennem, mert akkor én csapom a falhoz azt a csodálatos testét, amit még nem is láttál!

Egy dolognak azért nagyon örülök, lassan vége a három hétnek, és jössz végre haza! Ha addig nem is, de az utolsó este csak legyen már valami kis meztelenkedés, nagyon kíváncsi vagyok a „Férfiisten” szerszámkészletére, na meg a tudományára… Húzzál bele nincs sok időd!

Persze itthon a szokásos „semmi érdekes” van.

Mindenki puszil és várnak már haza.

U.i.: Mátéval nem tudom mi legyen, csak futjuk a felesleges köröket, de nem haladunk egyről a kettőre. Szeretem, meg hiányzik, ha nincs velem, de ha ott van akkor meg az agyamra megy. Ja, tegnap egymás mellett feküdtünk, amikor kapott egy sms-t. Láttam, hogy zavarba jön, kértem, hogy mutassa meg, nem mutatta, rögtön kitörölte! Tuti, hogy van másik csaja, én megmondtam és érzem is. Nyomoznom kell!

A következő leveled csak a hatalmas szexpartiról szóljon, a többi rizsa nem érdekel! ;-)

Csók”

Ez nem normális! Szakadok a röhögéstől, már mindenki engem néz. Na, ezután nem tudok majd mit kezdeni Rómeómmal, mindig eszembe fog jutni ez az idióta nőszemély és a levele… Próbálom magam visszafogni, de potyognak a könnyeim úgy nevetek. Hát ez az, ami nagyon hiányzik, a baromságok, a féktelen vihorászás, a beszólások, a bulik, a cinkelések: a barátnőm… Még négy nap, aztán vizsga, majd irány haza. Micsoda? Csak négy nap? Bármennyire hiányzik minden, itt akarok maradni, még nem végeztem, nekem még dolgom van Veronában, nem is volt időm semmire! A teljes kétségbeesés kerülget.

Az este további részében képtelen vagyok elengedni magam, egyfolytában agyalok, hogy hogyan tudnék maradni. Pénz kell, vagyis munkát kell szereznem, meg lakást, vagy inkább csak egy szobát, az olcsóbb. Körbe kell járnom a vendéglőket, kávézókat, hátha valahová be tudnék állni egy kis időre. Nem vagyok pincér, de gyorsan tanulok, és elég jól nyomom a nyelvet, talán lesz valaki, aki megsajnál…

-       Hol jársz Júliám?

-       Bocsi, csak elbambultam.

-       Nem elbambultál, látom, hogy nem vagy itt.

-       Tudod, hogy négy nap múlva haza kell mennem Magyarországra?

-       Tudom, de addig még annyi minden történhet! – próbál vigasztalni.

-       Nem akarok elmenni, itt akarok maradni! – mondom ki a gondolatomat hangosan és határozottan.

 

-       Látod, mondtam, hogy van időnk! – megkönnyebbülve ölel át, és csókol, olyan szenvedéllyel, amitől újra szétvet a vágy.

 

 

12.

A reggeli kávénknál, igazán jó és oldott a hangulat, nyugodtnak látszik és felszabadultnak. Azon töröm a fejem, mi történt, mi változott, de nem nagyon sikerül rájönnöm. 

-       Mi vidított fel? 

-       Hogy minek örülök? Milyen kérdés ez? Annak, hogy itt vagy, és hogy itt is maradsz! – olyan szemekkel néz rám, ha kényszerítenek sem megyek sehová.

-       Még egyáltalán nem biztos, hogy tudok maradni, mert kell egy… – nem engedi befejezni a mondatot, ráteszi az újját a számra, majd megcsókol.

-       Ne rontsd el a kedvem, maradsz és kész! Csak akarni kell és minden megoldódik, bízz magadban és bennem! Szólj, ha segítség kell, én itt vagyok!

-       Oké! Köszi és bízok – igen kellene némi segítség, mondjuk egy kis pénz, munka, na és egy lakás… mondom cinikusan magamban, kicsit pesszimistán.

Csoportomban is kézzelfogható a feszültség, senki sem akar elmenni. Többen komolyan fontolgatják, hogy maradnak, ha nem is Veronában, de valahol a közelében. Amy is egyre lehangoltabb, próbálom vidítani, de nem mindig sikerül. Rengeteget beszélgetünk, mesél, néha totál szófosása van. Ígérgetük, esküdözünk egymásnak, hogy nem ér véget, nem szakad meg itt a kapcsolat, és fogunk még találkozni nagyon sokat.

 

Amy kialakulóban lévő kapcsolatom miatt is aggódik, de beavatom a titkaimba, miszerint meghosszabbítom az ittlétemet egy kicsit, ha tudok munkát és pénzt szerezni. Láthatóan feldobja az ötlet, és már helyettem tervezgeti a jövőt. Számol, oszt-szoroz, jegyzetel…

 

 

13.

-       Hanna! Hanna! Mit veszel fel? Ide tudod adni azt a fehér cipődet? – kiabál Amy korán reggel.

-       Milyen cipőt? – pislogok értetlenül.

-       Ezt itt! – dugja be a cipőmet az ajtón.

-       De ez magassarkú!

-       Pont azért kérem! – lép be büszkén, olyan csinosan, hogy rögtön kinyílik a szemem kávé nélkül is.

-       Vau! Ez igen! Csajszi te gyönyörű vagy! Tiéd a cipő, örökbe! – lelkendezem, és büszke vagyok, ahogy ránézek. Almazöld alapon fehér mintás kisruhájában igazi dögös csaj. A piercingeket lecserélte némi sminkre, amivel nagyot lendített nőiességén. Haja makulátlanul rendezett, s ahogy a fülemögé tolja, megcsillan egy aprócska zöld kő a fülében. Abszolút tökéletes!

-       Tényleg? Nekem adod? – úgy hitetlenkedik, mintha egy házat akarnék odaajándékozni.

-       Naná! Legalább néha eszedbejutok majd, de ne csak akkor, ha kutyaszarba lépsz! – ugratom.

-       Nagyon köszönöm! És nem csak erről fogsz eszembejutni – mondja elérzékenyülten, csillogó szemekkel.

-       Tudom! Csak vicceltem! – ütöm el, félek mindjárt sírunk, ahogy este.

-       Készülödj, mert lekéssük a vizsgát! – csukja rám az ajtót.

Nem sokat pepecselek, én is felkapom az új ruhámat, cipőmet és indulunk is a kávézóba. Szerelmem már vár ránk, ő is csinosan érkezett, teljesen hibátlan fogsorát kivillantva köszönt bennünket. Olyanok vagyunk, mint három jó barát.

Indulnunk kell, Amy ügyetlenkedik, szeretne elköszönni a hercegemtől, de még mindig zavarba jön, ha a közelében van -  olyan édes. A férfiisten megkönnyítve Amy dolgát, átöleli, sok szerencsét kíván, egy aranyos hűtőmágnest ad emlékül, meg még valamit becsomagolva. Kisbarátnőm szeme máris tele könnyel, szipog és hálálkodik.

Én is megkönnyezem ezt a kedves gesztust, pedig már nem akartam sírni. Próbáljuk feltenni a póker arcot és érzelemmentesen elköszönni.

Egész úton Amy áradozását hallgatom, hogy a pasim így, meg úgy, meg amúgy. Nekem viszont csak egy dolog jár a fejemben, hogy mi lehet a csomagban? Hiába célzok rá többször is, Amy nem veszi a lapot. Kénytelen vagyok konkretizálni:

-       Mit kaptál a csomagban?

-       Jaj, tényleg! Meg sem néztem! De bunkó vagyok! – szégyenkezik.

Óvatosan és nagyon lassan bontogatja, már tiszta ideg vagyok, mindjárt kitépem a kezéből! … Két Veronás képkeret.

-       Istenem, de szép! – örülök őszintén.

-       Hé! Ebben mi vagyunk! – sikolt fel, miközben ugrál örömében.

-       Hol? Mutasd!

És tényleg, mind a két keretben van egy-egy fotó, rólunk. Hogy kerülnek ezek ide? Az egyik kép még az első napokban készült, éppen beszélgetünk, és nagyon nézünk valamit, a másik nem lehet túl régi, összeölelkezve nevetünk rettentően. Két igazán jó pillanat. De továbbra sem tudom, hogy ki és mikor készítette.

Mindenkinek sikerül a vizsgája, nagy az öröm! Indulunk ünnepelni. Szokásos éttermünkben fogyasztjuk el az utolsó kései ebédünket. Legalábbis így együtt, ebben a felállásban. Felidézzük a legjobb, leghumorosabb élményeket, címeket, telefonszámokat cserélünk, és ígérünk fűt-fát. Az utolsó percek nagyon nehezek, de az élmények, az együtt töltött idő szépsége, és a viszontlátás reménye megkönnyíti ezt. Gyorsan búcsúzunk, igyekszünk nem sírdogálni, inkább minél többet nevetni. Vége.

Hazaérve ideiglenes lakásunkba, pakolászunk, ami szintén nehéz. Válogatjuk a holminkat, elő- előkerül néhány apró emlék, osztozkodunk, alkudozunk. Átadom Amynek az én ajándékomat, szintén fotók, a városról a csoportról és sok kép kettőnkről. Néhány szinte teljesen homályos, hát, így sikerült, nehéz magunkat fotózni, de mindegyiknek története van, ezért tartottam fontosnak a félresikerült képeket is. Nagy az öröm, látom, hogy meghatódik, ahogy lapozza őket, de tényleg nem akarok már bőgni, ezért folyamatosan beszélek minden baromságot, hogy tereljem a figyelmét, pedig nem is figyel rám.

Aztán jön ő, a meglepijével, ami egy darab papír. Azt kéri, olvassam el, ez az ő ajándéka. Olvasom, és nem akarok hinni a szememnek, de szinte elfogadni sem tudom. Amy kifizette nekem további öt hétre a kislakásunk teljes bérleti díját! Már nem sírok, zokogok! Nem győzöm elégszer megköszönni. Egy kikötése azért van: mindenről szeretne tudni, és azt kéri, vigyázzak erre a szerelemre, mert csak egyszer adatik meg egy életben, és szerinte ez az a bizonyos egyetlen. (milyen bölcs lett az én 19 éves durcás, magánakvaló kisbarátnőm).

 

 

 

14.

Hiába kérem Amyt, maradjon még velem pár napot, mennie kell.

Járkálok a lakásban egyedül, olyan nagynak tűnik most, és nagyon üres. Máris hiányzik Amy! Hálám elmondhatatlan. Egy életre lekötelezett, bármikor, bármiben szüksége van rám, én ott leszek, erről biztosíthatom. Órákig üldögélek vigyorogva, érzem új lehetőséget kaptam, kezdetét veheti egy másik élet.

Oké. Lakásom van, illetve van hol laknom még további öt hétig, viszont a költőpénzem nagyon leapadt, gyakorlatilag, ha nem szerzek pénzt, éhen halok. Csak munka kellene. Csak! Hirtelen támadt egy ötletem, fogom a táskám, a kulcsom, és már rohanok is. Az izgalomtól szinte nem is látok, nem győzök elnézést kérni a rengeteg turistától, akiket szinte eltaposok.

A billentyűzet füstöl, ahogy levelem gépelem.

„Amica!

Hatalmas ötletem támadt, segítened kell!

Add el a kocsimat légyszi, minél gyorsabban, ha kell, vidd be egy autókereskedőhöz!  Kell a pénz, azonnal! Dávidnál vannak a papírok, de kérlek, ne mondj neki semmit!

És légyszi, adj már postára pár ruhát is, a szekrényemből, nincs most „kedvem” vásárolni… J

Nem akarok magyarázkodni, de maradnom kell még néhány hetet, értsd meg kérlek, pedig őrülten hiányzol! L

Most rohanok, munkát kell szereznem, még jelentkezem, ígérem!

Csóóók J”

Hajjaj, ez elment, talán valahogy finomabban kellett volna fogalmaznom, Kriszti ki fog akadni, őrjöngeni fog, ez tuti. Ezt lehet, hogy elszúrtam… De ez az egyetlen megoldás, hogy gyorsan sok pénzem legyen. Remélem segíteni fog.

Behörpintem a kávém, kilépek a levelezőmből, készítem az aprót, hogy fizessek. Felpillantok, és ott ül Ő, a pultnál könyököl és engem figyel. Szinte repülök hozzá.

-       Mi ez a nagy izgalom? – ölel át.

-       Ha tudnád, mennyi minden történt, amióta nem láttalak! – azt sem tudom, hol kezdjem a beszámolót.

Boldogan és izgatottan issza a szavaimat, tudni akar mindent, érdekli az összes tervem. Hazasétálunk, búcsúzásnál megbeszéljük, hogy este hétkor vár, elvisz vacsorázni, megünnepeljük a sikeres vizsgát, és az új veronai életünket.

Amikor Rómeóm elsétál, megpillantom a folyót, közelebb lépek és ahogy bámulom az alacsony vízállású, gyors sodrású Adige folyót, olyan, mintha magamat látnám. Eszeveszett tempóban siet az ismeretlenbe, valahová, ahová mennie kell, gondolkodás nélkül. De neki könnyű, ő járt úton halad, míg én a járatlanon, bár egyikünk sem tudja mi vár rá az út végén…

Összevissza rohangálok a lakásban, semmit sem találok, nincs egy normális göncöm sem, de pénzem sincs, kezdek széthullani. Mindjárt hét, én pedig egyszál bugyiban futkározok, mint egy elmebeteg, ide-oda dobálva a ruháimat. Na jó, meg kell nyugodnom, nincs itt semmi probléma. Ha múltkor pólóban, cicanadrágban és kopott papucsban is büszkén mutatott be egy igazi bombázó csajszinak, akkor most sem lehet gond. Nyilván egy picit azért igényesebben kell ezúttal összeválogatnom a ruházatomat. Turkálok, agyalok, újra turkálok, kidobálom az összes ruhát az ágyra, kezdem előlről, ami nem jó akasztom is vissza. Lassan a szekrényben az összes cuccom… Jaj nekem, Amy egyik új ruhaja itt van az én szekrényemben, ezt itt hagyta! Forgatom, nézegetem, úgy tűnik, nem véletlen, egy cetli van rátűzve:

„Egy ruha vagyok, keresem új gazdámat!”

alatta apróbetűvel :

„Júliának, hogy elvegye Rómeó eszét végre! J”

És még egy sor:

„Rajtad sokkal jobban állt, hozzon szerencsét! Pusssszancs : Amy”

Na tessék, újra bőgök, oda a sminkem! Az elmúlt napokban, annyi könnyem elfolyt, hogy lassan elapadok… Beleugrom a krémszínű, spagettipántos, „A” vonalú mini ruhába, és én magam is meglepődöm, mennyire jól áll. Itt-ott halványkék virágok díszitik, mintha rárajzolták volna. A teteje szűk, szépen hozza a delkoltázsomat és a combom feléig ér, kicsit talán merész, de elvégre nyár van. Aprócska, de tökéletes ruha, könnyű puha esésű anyaga simogatja a testem és a lelkem. Végre felvehetem a magassarkú kék szandimat a hozzávásárolt pici kék táskámmal. Ahogy elsuhanok a tükör előtt, egy pillanatra visszalépek, elidőzök. Amy, Amy, Amy!

Mosolyogva zárom az ajtót, érzem valami új vár rám…

Már a lépcsőházban kis híján hasra esek, lassítanom kell, mert a macskaköves veronai utcák nem éppen magassarkú barátok. Az lenne a csúcs, ha az első hivatalos randimon elhasalnék a gyönyörű, méregdrága ruhámban. Emlékezetes jelenet lenne az biztos, láthatná, hogy szó szerint a lábai előtt heverek.

Ahogy kilépek a kapun, ott áll Ő, figyelem a reakcióját. Pontosan ezt vártam! Elégedett vagyok és nagyon-nagyon boldog.

Rómeóm nehezen találja a szavakat, csak ámul és bámul. Azt hiszem Amy, most elvettem az eszét! Üzenem gondolatban kisbarátnőmnek.

Alig mer megölelni, hozzám érni, azt mondja, fél, hogy elillanok, hogy csak álmodik. Ahogy óvatosan tipegek az apró köveken látom magunkat a kirakatok üvegében, és büszkén kijelenthetem, hogy remekül nézünk ki együtt. Az ő világosbarna haja, tengerkék szeme, és az én vállig érő, vörös, göndör hajam, zöld szemem tökéletes párost alkot. Olyanok vagyunk, mint egy igazi olasz pár! Igaz, nem az a sötét olasz fajta…

Hála a magassarkúmnak, felérek egészen az álláig. Jól van na, már ez is valami! Négy centi híján két méter, én csak 158 centi vagyok, de azt mondom: „A jóból kicsit adnak!” – és ő ezzel pontosan egyet is ért. Vigyorgok az eszmefuttatásomon. Az egyik üzletnél megállít, és figyel az üvegből, még mindig mosolygok.

-       Tudod, hogy gyönyörű vagy? Nézd! – dicsér, és hozzám simul.

-       Miattad… - nézzük egymást és magunkat.

A Garda-tónál vacsorázunk egy kedves, elegáns étteremben. Látjuk lemenni a napot, de ezután csak egymásra figyelünk, a külvilág teljesen kizárva.

Sétálgatunk, terveket szövögetünk, vagy csendesen, összebújva, hallgatjuk az este zaját. Néha a lámpák fényében újra és újra rácsodálkozom erre a tökéletes férfire, enyhén hullámos haja tökéletes keretbe foglalja gyönyörű arcát, szikrázó kék szemét, szívdöglesztő mosolyát. Frissen borotválkozott, de ellenállhatatlan borostásan is. Hófehér lenvászon ingje pimaszul jól áll rajta, napbarnított bőrén szinte világít, keskeny csípőjén lazán lóg a nadrág, de kerek, izmos feneke így is szabályosan kirajzolódik. Szerencsés vagyok, nagyon szerencsés!

Lassan haladunk, lépésenként csókolózunk, érzem a vágyát, lehetnyi ruhámon át az enyém is tisztán kivehető, pedig most nincs hideg. Nyitom a kaput, és ezúttal nem kérdezek, húzom magammal. Elég volt, nem várok tovább!

Bent vagyunk a lakásban, már nincs visszaút… Egy mozdulattal foszt meg falatnyi ruhámtól. Próbálom kigombolni az ingjét, de úgy érzem holnap estig sem végzek, hacsak szét nem szaggatom rajta. Tetszik az ötlet, nevetnem kell, mert beugrik egy kép, ahogy tépkedem róla a ruhát miközben csurog a nyálam, és hörgök a vágytól.

-       Szétszaggatlak… - suttogom a fülébe, miközben bénázok a gombokkal.

-       Azt tehetsz velem, amit csak akarsz! – érkezik a válasz.

Nem kellett kétszer mondania, repülnek a gombok, szakad a vászon. Végre láthatom, emberfelettien szexis testét ruha nélkül, anyaszült meztelenül. Óh! Ez sokkal jobb, mint képzeltem… Félek tényleg csurogni fog a nyálam, becsukom tátva maradt számat és próbálok úgy viselkedni, mintha nem vette volna el teljesen az eszemet. Vadul esünk egymásnak, felszabadulnak az elnyomott vágyak, mégis olyan gyengéden érint, hogy én máris a csúcson vagyok, pedig még nem is történt semmi, csak megfogta a mellemet. Tiszta libabőrösen lélegzetem visszatartva, a testem megfeszül, hogy befogadja őt. Tökéletesen passzolunk, pont belém illik! Húzná az időt, de nem bírja tovább.

-       Hanna! – nyögi, és együtt repülünk a fellegekbe.

Újra és újra szeretkezünk, hol lassan, gyengéden, hol olyan őrült hévvel, hogy percekig mozdulni sem tudunk. Nem elég, nem tudunk betelni egymással. Néha pihenne, de nem hagyom, még csak most kezdek belejönni!

-       Időt, egy pici időt kérek! – nyögdécseli és elnyúlik az ágyon.

-       Hát, nem is tudom, attól függ mennyi az a pici, mert nem tudok túl sokáig várni – simítom végig a mellkasát, a hasát és szépen haladok egyre lentebb.

-       Azt hiszem le is telt! – fordul rám, és birtokba vesz ismét.

Folyamatos az élvezet, hatalmas szexcsatába torkollik az első hivatalos randink. Képtelenek vagyunk abbahagyni, hiába a kimerültség, a vágy erősebb, sokkal erősebb.

Pillanatnyi szünetet tartunk, kapkodjuk a levegőt, összesimulva mint borsó és a héja. Furcsa zajokat hallok, hallgatózom, újra hallom.

-       Te éhes vagy? – fordulok felé, mert hangosan korog a gyomra.

-       Hát, régen vacsoráztunk, esetleg ehetnénk valamit – feltápászkodik, ereje nem sok, nézegeti az óráját, kinéz az ablakon, majd újra bámulja az órát és számol.

-       Segíthetek?

-       Tudod, hogy lassan huszonegy órája vagyunk ágyban? – húzza ki magát büszkén.

-       Akkor most már bemelegítettünk ugye? – incselkedem, de én is meglepődöm.

Valóban, egyszer becsuktam a zsalugátert, mert tűzött be a nap, azóta újra sötét van. Már az én hasam is jelez, tényleg enni kellene. Nem vásároltam be, gabonapehely talán még van, tej is akad, és pár szem alma. Ez nem egy gazdag vacsi, de több a semminél. Rómeóm agyalgat, és egyszál fogsorban mászkál előttem, amivel rettentően ingerel. Szóvá is teszem, ha enni akar fejezze ezt be.

-       Pizza és saláta?

-       Nekem tökéletes, mert én csak rád éhezem! – nyúlok utána, de elszökik.

-       Várj, azonnal jövök, intézem a vacsit! – hallom valahonnan kintről a hangját.

Remélem, nem megy el, azt nem engedem, nem hagyhat itt. Többé nem mehet sehova, ő az enyém, ha kell, rátetováltatom!

-       Georgio barátom, én vagyok Roberto! Megéheztünk… – hallom, ahogy intézkedik. Szóval Roberto az én Rómeóm…

-       A vacsora rövidesen érkezik hölgyem! – hajol meg ahogy belép a szobába.

-       Nagyon köszönöm uram! Ön igazán kedves és figyelmes! – bókolok.

-       Szóra sem érdemes, Önért mindent! Nincs olyan amit meg ne tennék! – mondja bele a szemembe, igazán őszintén.

-       Akkor most engedje meg, hogy bemutatkozzam: Hanna Völgyesi vagyok! – nyújtom a kezem udvariasan.

-       Roberto, Roberto Carlo Costa! – rázza meg a kezem, enyhe zavarában.

-       Nagyon örülök Roberto, hogy megismerhetem, megtenné, hogy magáévá tesz még vacsora előtt?

-       Én is szívből örvendek drága Hanna, és nagyon szívesen teszem magamévá, de előtte nem kellene jobban megismerkednünk?

-       Nem! – rázom a fejem. – Az imént volt itt egy úr, aki igen jól teljesített az ágyban, de sajnos kidöglött, amikor kezdtem belejönni. Nincs időm ismerkedni!

-       Úgy érzi kidöglött? – kérdi cinikusan. - Jól  látom, hogy ön szexmániában szenved, sosem fárad el? – tudom, húzza az időt, de tetszik a játék.

-       Ugyan kérem, engem szexre terveztek, terminátor vagyok, tudja, élő szövet a fémvázon. És rossz hírem van: soha sem merülök le! Tehát utoljára figyelmeztetem, ha nem cselekszik gyorsan, akkor nagyon megbánja! – mondom olyan komolyan, amennyire csak tudom, mert ő fuldoklik, kiköpi a vizet és szakad a röhögéstől.

-       Értettem, de akkor nyilván van önön egy off gomb, amit most azonnal meg is keresek, mert félek halálra sanyargatja a testem az el nem múló vágyaival – ugrik rám és imádott szájával kutatja az „off gombomat”

-       Igen, igen, tényleg van egy ilyen gombom, de nem árulhatom el, hogy hol… meg kell, hogy… keresse, igen ott… már majdnem… még… óhh, de jó… keresse még… isteni… de tudnia kell…. Időzítő… időzítő van a gombon… nem… nem … nem tud kikapcsolni azonnal… - dadogom, miközben tetőtől talpig végigcsókól oda-vissza, és újra és el-elidőzik néhány helyen.

-       Cssss!

Atyaég! Ez egyre csak jobb, és jobb, mi lesz velünk, ezután már csak az ágyban élünk? Nem is rossz ötlet, nem kell se ruha, se cipő, csak némi kaja.

Csengetnek, hirtelen felugrom! Ki a fene lehet?

-       Maradj, intézem, megérkezett a vacsi - nyitja az ajtót mindössze egy kis törölközőt csavarva magára.

-       Buonasera Segnora! – köszön rám Georgio hatalmas mosollyal.

-       Buonasera Georgio! – üdvözlöm én is, jobban magamra húzva a takarót.

Egyezkednek, néhány halk szót váltanak, figyelem őket. Georgio alacsonyabb, zömök, kissé pocakos, igazi vendéglős. Meleg barna szeme, mindig mosolyog, olyan ember, akit csak szeretni lehet.

-       És ez pedig a ház ajándéka! – kacsint rám és előhúz egy palack bort.

-       Hálás vagyok, barátom! Igazán! – ölelik meg egymást.

Befalunk mindent az utolsó morzsáig, a bor is elfogyott az utolsó cseppig. Ez most nagyon jólesett, de már máshol járnak a gondolataim…

-       Hanna! Te nagyon rossz kislány vagy! – kapom a dorgálást, mert pontosan tudja, mire készülök.

-       Óh, Roberto bácsi, ne legyen már ilyen szigorú!

-       Ha tovább huncutkodsz, Roberto bácsi előveszi hatalmas botját és csúnyán megbüntet! – vigyorog.

-       Jaj, nagyon félek a hatalmas botjától! De most csak ezt a kis virgácsot hozta a bácsi? - nézem fintorgást imitálva.

-       Kisvirgács??? Na ezért addig duglak, míg nem könyörögsz, hogy hagyjam abba! – és már vetődik is rám.

-       Végre! – adom meg magam.

 

Tényleg alig élek, de még bírnám… 

.........

 

Tetszett? Kíváncsi vagy a folytatásra? Nem csodálom, hiszen még csak most kezdődik a sztori, hátra van még 86 fejezet. ;-)  

A könyv megrendelhető, illetve Szegeden több helyen elérhető... A döntést Rád bízom! :D