VÉGE! :-(
Egyik szemem sír, a másik nevet. Befejeztem a könyvemet. Valami véget ért. Azt hittem csak elkezdeni nehéz, de most már tudom, hogy befejezni sokkal nehezebb, hiszen – ahogyan már korábban említettem – ott voltam a történetben, ott éltem a sztoriban, a többiekkel… és most vége! Olyan ez, mint, amikor a pici gyermeked iskolás lesz, amikor rájössz, hogy már nincs kisbabád. Aztán, amikor felnő, és elmegy. Amikor szeretnéd még babusgatni, elhitetni vele és magaddal, hogy még nincs kész, ő még a segítségedre, a támaszodra szorul. De hiába minden, el kell engedni! Büszkén, de félve engeded útjára és kíváncsian várod, hogyan állja meg helyét a nagyvilágban? Hát, most valahogy így érzem magam én is...
Régóta készen van a történet a fejemben, szinte már az utolsó mondatok is megszülettek rég, de valahogy nem tudtam leírni, valahogy nem volt rá időm, mindig próbáltam kibúvókat keresni, elodázni az utolsó szavakat. Sokáig magam sem értettem, hogy miért? Végül egy év után, könnyek között begépeltem az utolsó oldalt, és akkor döbbentem rá, hogy én szeretek Hanna bőrébe bújni, szeretem az életét, a barátait és talán beleszerettem a férjébe is. Mondjuk, Robertóba beleszeretni nem volt nehéz, hiszen, én alkottam őt, olyannak teremtettem, akit csak szeretni lehet. J Igen, beleszerettem egy másik pasiba is, és ha igazán őszinte akarok lenni, akkor nagyon élveztem, hogy két férjem van. Ha elegem volt az egyikből, menekültem a másikhoz, ami az egyikből hiányzott, azt megkaptam a másiktól, így lett teljes és kerek az életem, így éldegéltünk egy éven át, és most vége, most szakítanunk kell!
Csak remélni tudom, hogy miközben olvasod Hanna történetét, ugyaúgy ott leszel, ugyanúgy átérzed majd, amit én és ugyanúgy szeretnél maradni.
Sokat töprengtem, hogyan úszhatom meg a szakítást, de csak egyetlen dolog jutott eszembe - ami megvígasztalt -, benne lesz a következő könyveben is. Lehet, hogy egy másik bőrben, de ott lesz… és ott leszek én is… és persze Te is… ;-)